A természetes vizek mindig tartalmaznak oldott anyagokat, gázokat, ionos én nemionos anyagokat. Ezek mennyisége nagyban befolyásolja a víz felhasználhatóságát. A híg vizes oldatok sótartalma arányban áll azok elektromos vezetőképességével (electrical conductivity, EC). Bizonyos megkötések mellett mondhatjuk, hogy minél több az oldott só, vagy ionos vegyület a vízben, annál nagyobb a vezetőképessége. A vezetőképesség függ még a hőmérséklettől is, minél magasabb a hőmérséklet, az ionok annál könnyebben mozdulnak el, tehát annál nagyobb a vezetőképesség. Az általánosan használt vizek vezetőképességét mS/cm-ben (millisiemens/centiméter) adjuk meg. Különösen Amerikában az EC helyett az összes oldott sótartalmat (total dissolved salt, TDS) használják. Ennek mértékegysége a ppm, ami gyakorlatban milligramm oldott só/liter víz. Az alapján, hogy milyen sóra vagy sókeverékre állítják be a mérést, többféle átszámítási skála létezik ppm és mS/cm között, viszont azok egyértelműen megfeleltethetők egymásnak. A mérőműszerek kijelzése átkapcsolható a 2 érték között.

 

Mindkét skála esetén a mérés elve azonos: ismert felületű és távolságú elektródokat lógatunk a mérendő oldatba, néhány kHz-es váltóáramot kapcsolunk rá és megmérjük a 2 felület közötti ellenállást. Az ellenállás reciproka a vezetés. A legtöbb vezetőképességmérő cella beépítve tartalmaz egy hőmérőt is, ami alapján a hőmérsékletkompenzációt a mérőműszer el is végzi (automatic temperature correction, ATC). Mivel a mérőcella pontos geometriája gyártás során nehezen mérhető, illetve használat során idővel változhat (masszív lerakódás, korrózió, kopás), ezért kalibrálni szokták ismert vezetőképességű oldatokkal. Ezt a gyártás során általában el is végzik. Ha nincs szükség nagy pontosságú mérésre, ez a kalibrálás el is maradhat, de akkor kis fenntartással, tájékoztató jellegűnek kell venni az eredményt.